Parti Nagy Lajos azonos című hosszúprózája, 2011-es megjelenésekor még az „előadás” alcímet viselte, nem véletlenül. Az étkezés ártalmasságáról valóban termékbemutató előadás, a főhős, bizonyos Fibinger tragikomikus nagymonológja, élet-áriája haknikörútja egy állomásán, egy sokat látott, vidéki művelődési ház színpadán. Jóllehet, a főhős „az étkezés”-ről beszél csillapíthatatlanul, de életről, halálról, szerelemről, szól, a szenvedélyről, az olthatatlan, kéjes dühről, amivel az ember be akarja kebelezni a másikat, magát, a világot, míg el nem dől vele önnön börtöne és temploma, a kalodányi test.
“Az már az elején rögtön látszott, hogy meg kell majd küzdenem vele. Ismertem korábban is Parti Nagy műveit, műfordításait, fel voltam rá készülve, hogy nem lesz könnyű elmondani azokat a mondatokat. Nem úgy tagolja a szövegek egységét, ahogy egy "hagyományos" vagy párbeszédes formában írt színdarabban szokás. A klasszikus darabokban a központozásnak nyilván van jelentősége, itt nem feltétlenül, vagy nem éppen ugyanaz. Beszédtechnikailag, színésztechnikailag ez egy nehéz szöveg. “ – Mészáros Máté (képünkön) vallja az eredeti szövegről.
Az előadás premiere 2017. április 13-án 20 órakor lesz a Jurányi Inkubátorházban.
További időpontok: április 14, 23., 25., május 11. , 12., 23.
Interjú Parti Nagy Lajossal (képünkön)
− Kinek az ötlete volt, hogy az OPI és a Füge színre vigye ezt az írását?
− Az előadás, pontosabban elő nem adás története hosszú évekre nyúlik vissza. Még meg se jelent a könyv, már felmerült, hogy legyen belőle az, ami a helyzete szerint elsősorban lehet: színház. Voltak lelkes felhorgadások és hosszadalmas visszariadások, ez egy nagy és nehéz, nem is feltétlenül hálás szerep. Nem könnyű megtalálni azt a színházat, teret, konstrukciót, mindenekelőtt azt a színészt, aki nem csak érdekesnek találja, hanem el is játssza ezt a szánandó szörnyeteget. Orlai Tibor már régóta be akarta mutatni, örülök, hogy ez most sikerül.
− 2011-ben jelent meg a könyv. Öregedett-e, veszített-e a frissességéből a szöveg? Változtatott-e rajta, ha igen, mit?
− Ezt, hogy öregedett-e, ezt én nem tudom megítélni, rábíznám az olvasóra, illetve a nézőre. Eleve monodrámának, egyszemélyes nagymonológnak, obez-áriának készült a könyv, nem véletlen az „előadás” alcím. Az általam már évekkel korábban megrövidített változat, vagyis a mostani előadás szövegkönyve nagyjából kétharmada az eredeti műnek. Ebből Znamenák és Mészáros Máté még húztak, ami nem lehetett könnyű, egy eleve és szándékosan szószátyár figura rossz poénokkal teli, idegesítő magánbeszédét „tömöríteni”, – de erre jó okuk is, szükségük is volt. Bizonyos rövidítés vele jár, a próbafolyamat, a szájraírás része. És ez, mondanom sem kell, a színházi este létrehozóinak a kompetenciája.
− 2011-ben Sántha József tollából egy nem éppen hízelgő kritika jelent meg a könyvről. Sántha többek között azt írta: ,,Már sokszor volt az a gyanúnk, hogy Parti Nagy többször megpróbálja eladni nyelvi kecsességét, eredetiségének még meglévő báját az ócskapiacon. Lassan a kétszersültből kényszersült lett. Még akar valamit, de már nem tudja, hogy mit. Vagy ha tudja is, mindenképpen hiányzik a hogyan”. Mit kezd az efféle kritikákkal? Feldühítik, bántják, elgondolkodtatják? Van, amit hasznosít belőlük?
− Passz. Az efféle kritikákkal nehéz, de nem is lehet mit kezdeni. Hasznosítani persze lehet, ahogy minden tapasztalatot.
− Színházi körökben azt szokták mondani, hogy élő szerző nem jó szerző, mert rengeteg baj van vele. Ön mennyire adott szabad kezet az alkotóknak? Volt-e kikötése? Követte-e a próbákat, beleszólt-e azokba, illetve kikérték-e a véleményét?
− Sokféle szerző van, ahogy sokféle „színházi kör”. Nagyon ingatag színházi kör az, amely a szerzőtől félti az integritását. S nagyon ingatag szerző az, aki nem látja be, hogy a színházi előadás egy másik művészet önálló alkotása, aminek a szerző csak közreműködője, ha fontos is, egyik a sok közül. Az írott mű az enyém, a színházi előadás nem. Illetve elsősorban nem az enyém, hanem az alkotóké. Znamenákot is, Mészáros Mátét is sokra tartom, mivel a darabot ismerem – bár ők már jobban –, arra vagyok kíváncsi, miként interpretálják az én korábbi szövegemet, hova teszik a maguk hangsúlyait, mi érdekli őket elsősorban, stb. Természetesen szabad kezet adtam, kikötésem nem volt, próbákat nem láttam, alighanem a premieren fogom először megnézni a munkájukat, s ez jó így.
− Mészáros Máté, illetve Znamenák István előhozhat olyasvalamit is a műből, amiről maga sem gondolta volna, hogy benne van.
− Föltételezhetem, jó okkal, hogy előhoznak olyasmit, amire nem gondoltam. De most zavarba jönnék, ha megkérdezné, mire gondoltam, pláne mire nem.
− Kiknek ajánlja az előadást és miért?
− Nem hinném, hogy lenne, akit ebben a kultúr- és testképkörben egyáltalán nem érint a tárgy: az étkezés, a leghétköznapibb szenvedély formái és deformációi, az önkiterjesztés-önpusztítás-önimádat-önámítás spirálja, ha tetszik, az élet szörnyű és gyönyörű ártalmassága. Ilyen értelemben mindenkinek ajánlom. Mindenkit érint, de hogy kit érint meg, azt nem tudhatom. Ez kiszámíthatatlan, az előadásoknak éppúgy megvan a maguk sorsa, ahogy a könyveknek.
− Íróként és felelősen gondolkodó értelmiségiként mit tekint a legfontosabb feladatának a mai Magyarországon?
− Írni, hisz ez a dolgom, amilyen jól csak képes vagyok, és ameddig lehet. Írni, ha itt, hát itt, Übü király Magyarországán, addig is és azután is, ha majd nevezett és lakájai eltűnnek a téboly zsíros lejtőin, remélhetőleg nem magával rántva a hazámat. Erről persze, ha kérdeznek, beszélnem kell, íróként, civilként, magyar és európai állampolgárként. Nem is mondanám feladatnak, inkább zsigeri igény. Erkölcstelennek érzem a hallgatást, noha illúzióim alig vannak már.
L. Horváth Katalin
Darvasi László író 1962-ben született Törökszentmiklóson. 1986-ban szerzett diplomát a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. 1990 és 1998 között a Pompeji folyóirat szerkesztője, jelenleg a Délmagyarország és az Élet és Irodalom munkatársa.
1936-ban született Budapesten. Író, műfordító.
